Teréz nővér
Tóth Krisztina Teréz nővér vagyok. Amit legfontosabb rólam tudni, hogy Isten mindennél jobban szeret engem. 🙂
A többi mellékes, de nem titkos, így röviden leírom, mikor merre sodort az élet. Budapesten születtem és éltem a közösségbe való költözésemig. Szüleimmel és hat testvéremmel a Szent Család Plébánia egyházközségének életébe kapcsolódtunk be. A Szent Gellért Gimnáziumban érettségiztem, majd az ELTE tanítóképzőn, illetve a Sapientia Hittanár- Etikatanár szakán tanultam, majd a Patrona Hungariae Katolikus Iskolában tanítottam. 2016 nyarán költöztem a közösségbe: a két éves jelöltséget Miskolcon, majd a noviciátust Bükkszentkereszten töltöttem. A fogadalomtételt követően 2020 augusztusától az arlói házunkban lakom, és az Elfogadlak Alapítvány munkájában veszek részt.
Hogyan kerestem őt?
Nagy ajándékban volt részem Istentől életem első pillanatától fogva. Szüleim első gyermekükként nagy szeretettel vártak, fogadtak! És amint értelmem nyiladozott, úgy tanítottak arra, hogy ki vagyok, kié vagyok igazán. Az Isten kedves gyermeke, aki engem egy időre rájuk bízott. És ők nagy szeretettel, odaadással tettek meg mindent értem.
Ahogy növekedtem, kerestem az élet nagy kérdéseire a saját válaszaimat. Kerestem az Isten akaratát az életemben. Kerestem a személyes utamat, hivatásomat. Tudtam, hogy ha az Ő akaratát keresem az életemben, akkor leszek a legboldogabb.
Talán biztonságot is kerestem abban, hogy Isten majd – bármilyen módon is – megmutatja az utamat. Ha én választanék, akkor bizonytalan lennék, hogy jól döntöttem-e. De ez hamis biztonságkeresés volt bennem, és Isten nem is küldött olyan egyértelmű jeleket, amikből tudtam volna, hogy mit kell tennem. (Legszembetűnőbb példa talán az, amikor ráébredtem, még ha jelet kapnék is, pl. lehull az égből egy cetli elém, és rá van írva, hogy mit kell tennem… akkor is megmaradna bizonytalanságom, hogy a feliratot vajon tényleg Isten küldte-e.)
Egy alkalommal fiataloknak szóló előadást hallottam, és a döntéssel kapcsolatban megragadott egy példa. Ha valaki bár mindig mozgásban van, és jó szándékúan keresi is az útját, elindul egyik irányba 2-3 lépést, majd az ellenkezőbe is lép néhányat, akkor a végeredmény mégiscsak az, hogy ugyanott van, mint ahonnan elindult. És akkor ebben a példában én nagyon magamra ismertem. Elhatároztam, hogy elindulok az egyik irányba. Alapvetően azt kerestem akkor, hogy a családos, vagy a szerzetesi életre hív Isten. És akkor eldöntöttem, hogy mivel nem tűnik úgy, hogy szerzetesnek hívna, akkor tehát a családos élet irányába tettem lépéseket. Tudatosabban felkerestem keresztény fiatalok közösségeit, a gondolataim és az imáim is a családos életre irányultak. Nagyon fontosnak tartom ezt az elhatározást, ami ekkor megszületett bennem.
Hogyan szólt hozzám?
Ekkor találtam meg ugyanis az utamat, hivatásomat. Valóban szükséges volt, hogy elinduljak, hogy rálépjek egy útra. Ne csak nézegessem mindkettőt. Azt gondolom, ezt a bátorságot „kérte” tőlem a Jóisten, és Ő maga válaszolt, Ő szólt hozzám. Egy egyszerű beszélgetésben valaki megkérdezte tőlem, hogy hogy vagyok, életem tervei hogyan haladnak előre (ti. a családos élet), akkor ahogyan ezt megkérdezte, abban a pillanatban ráébredtem, a szívem mélyén lévő még mélyebb vágyamra, hogy Istent szerzetesként szolgáljam egész életemben. És Ő meghívott erre, úgy éreztem, belépett az életembe, úgy, ahogy eddig még nem. Persze megjelent bennem a félelem, hogy vajon nem értek-e félre valamit. És akkor megkérdeztem Istentől, biztosan ezt akarja-e, és valami leírhatatlan szelídséggel és egyszerre határozottsággal, mégis engem teljesen szabadon hagyva csak ennyit válaszolt. „Biztos.” Majd megismételtem a kérdést, és ahányszor kérdeztem, annyiszor szelíden és kedvesen, türelmesen, határozottan és mégsem erőszakosan ugyanezt válaszolta nekem. „Biztos.”
És akkor én is „Igen” –t mondtam az Ő hívására!!
Mit tett velem?
Azt ezt követő időszakban, teljesen megváltoztam, mintha kicseréltek volna, mintha a föld fölött lebegtem volna örömömben, vagy mint akit álomból ébresztenek és nem tudja hol van.. Olyan emberek, akik nem is tudták, hogy mi történt velem, különböző módon reagáltak a bennem végbement változásra, amit kívülről is láttak: „Szerelmes lettél?” vagy „Úgy mosolyogsz mint egy őrült!” más azt hitte, hogy valamilyen szer hatása alatt vagyok. Minden esetre semmi sem érdekelt, semmi sem számított, csak annak a találkozásnak a hatása alatt éltem, amit megtapasztaltam Istennel. Eleinte titokban tartottam ezt a bensőséges találkozást, aztán szép lassan sorra meséltem el barátaimnak azt, hogy mit tett velem az Úr. Azóta is vezet, és hálás vagyok ezért a tapasztalatért, amihez időről időre visszanyúlhatok, hogy soha el ne felejtsem, milyen nagy dolgot tett velem a Hatalmas.