Szent Ferenc Kisnővérei

Ágnes nővér

Ágnes nővér

Szibig Marianna Ágnes nővér vagyok. 1969. szeptember 1-én születtem Budapesten. Gyerekként kaptam meg a hit alapjait, főként apai nagymamámon keresztül, 10 éves koromban voltam elsőáldozó és 13 évesen bérmálkoztam. Közösségbe lépésem előtt a Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézetében végeztem konduktor-tanítói szakon. 1993-ban léptem be Szent Ferenc Kisnővérei közösségébe, hat év elteltével tettem örökfogadalmat. Sokféle szolgálatom volt eddig; több évig hitoktattam, kántorkodtam, később lelkigyakorlatokat, imacsoportokat, közösségeket vezettem. Elvégeztem a kántorképzőt, a hittanári szakot, valamint tanultam lelkigondozást. Saját közösségemben kilenc évig elöljáró voltam. Jelenleg Arlóban élek, közösségen belül a junior nővérek képzése a feladatom, külső szolgálatként cigánypasztorációban veszek részt. Ezek mellett illetve részeként lelkivezetést, lelkigyakorlat kísérést is vállalok időnként. Három legfontosabb megtartó erő számomra a ferences lelkiségen belül az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus dicsőítése, imádása, a közösségemben a testvéri szeretet megélése, és a szegények szolgálata. Szeretnék Jézus gyógyító szeretetének „helyévé” lenni minden testvérem számára.

(Hivatástörténetem a képek alatt)

previous arrow
next arrow
ArrowArrow
Slider
Már gyerekkoromban hallottam néhány történetet arról, hogy milyen is az „apáca-élet”, ugyanis a nagymamám fiatal lány korában jelölt volt egy betegápoló rendben. Ezek nem voltak mindenestől jóízű emlékek, mert inkább az elvárásokról, szabályokról, szigorúságról szóltak. Azonban egy-két mozzanat mégis volt, ami már ekkor megütötte a fülemet. Például mesélt nagymamám olyan nővérről is, aki nagy szeretettel és emberséges odafigyeléssel viseltetett iránta is és a betegek iránt is. És nagymamám szerint „ez volt az igazi apáca, míg a többieken csak a ruha volt az”. Gyermeki fantáziámat azért az öltözékük is magával ragadta, különösen, nagy kikeményített fejfedőjük – nehezen tudtam elképzelni, hogyan maradt az a fejükön, meg mi történt, ha mondjuk odahajoltak egy beteg fölé. De nem ez a lényeg, hanem, hogy ezen történetek mentén számomra egészen korán az látszott világosan, hogy én vagy apáca leszek, vagy édesanya sok gyerekkel, ez a két alternatíva lehetséges. Ez mondogattam is, ha valaki megkérdezett, amíg rám nem parancsoltak, hogy ilyeneket ne mondogassak, mert még ehhez kicsi vagyok. A hetvenes évek elején azért még féltek otthon, hogy ebből baj lehet, ha én, mondjuk az iskolában, ilyeneket beszélek.
Egyszer, kb. 8-9 éves lehettem, amikor Teréz anya nővéreit láttam a tévében. Mivel nagymamám mondta, hogy a rendeket feloszlatták, azt is, ahová ő akart belépni, ezért azt hittem, hogy most már csak ilyen apácák vannak, mint a Teréz anya nővérei. Ezután már azt mondogattam, hogy én is „Teréz anyás nővér” leszek, szüleim még nagyobb „örömére”, akik sehogy sem tudták elhallgattatni ezeket a „butaságokat”. Elsőáldozás után egyik hittanórán mondta az atya, hogy most már nekünk is apostolkodni kell, ha már ilyen szoros kapcsolatba kerültünk az Úr Jézussal. Néhány szent életéből hozott példákat, főleg gyerekkorukból, s ez nagyon fellelkesített. Elkezdtem hát mesélni az osztálytársaimnak Jézusról. Erre az osztályfőnökünk, amikor tudomására jutottak ezirányú kisebb-nagyobb vitáink, beszélgetéseink, rendezett egy osztályfőnöki órát, amin a vallás volt a téma. Ő maga nem nagyon szólt bele, gondolta, hogy a többiek majd úgyis lebeszélnek a maradi nézeteimről, legalábbis én valami ilyen hozzáállást sejtettem a viselkedése mögött. Elég parázs vita is kerekedett, s mivel a beszélőkémmel már akkor sem volt probléma, meg a Szentlélek is résen volt, így aztán elhallgattatni nem tudtak. Csak az esett rosszul, hogy egyedül maradtam, pedig volt egy osztálytársam, barátnőm is volt akkor, akivel együtt voltunk elsőáldozók, de ő csendben maradt. Volt egy fiú, aki különösen gúnyosan és agresszíven vitatkozott. Őt utána mellém ültette az osztályfőnök, s viszonylag sokat segítettem neki, mert jóval gyengébb tanuló volt, mint én. Aztán néhány év múlva egy szentmisén találkoztunk… annak nagyon örültem. Szóval a fent említett osztályfőnöki óra után már senki „le nem mosta rólam”, hogy én vallásos vagyok. Emlékszem nagyon boldogan mentem hazafelé, hogy most én is „apostolkodtam”, pedig egyedül voltam, mert a barátnőm, aki különben arra lakott, nem akart aznap velem jönni. Otthon aztán már nem mertem dicsekedni a történtekkel, de az osztályfőnök volt annyira intelligens, hogy ő sem mondta. A suliban aztán annyi előnye lett ennek, hogy én sokkal bátrabban mertem a hitemről beszélni, hisz már úgyis tudják, akkor meg minek titkolózni. Meg azt is láttam, hogy nem is történt semmi különösebb, utána nem volt büntetés, hacsak nem az ültetés, de annak meg örültem, mert különben kedveltem azt a gyereket.
13 évesen a bérmálásom évében a plébános atya kezembe adta Franz Werfel: Bernadett című könyvét, mivel Bernadettet választottam védőszentemül. Több pontján is mélyen megérintett az ő élete, és a szerzetesi életről is kaptam a könyvből néhány újabb impulzust. Ekkor tanultam meg pl. tisztelettel keresztet vetni, még a tükör előtt is gyakoroltam, annyira magával ragadott az, ahogyan a Szűzanya tanította Bernadettet keresztet vetni, meg ennek az a finom, művészi megfogalmazása, ahogyan az író tollából megszületett.
Kamasz koromban szerzetesi irányulásom szempontjából látszólag néhány év szünet következett, amikor is szerettem volna olyan „normális” fiatal lenni, mint a többiek, de azt éreztem, hogy nekem ez nem megy. Kifejezetten dühös voltam magamra, hogy miért nem érzem jól magam egy buliban, hogy mért nem tudok nagyböjtben lelkiismeret furdalás nélkül táncolni, hogy a büszkeség helyett miért szégyellem magam, ha csókolództam egy fiúval, hisz ezeket még a hittanos társaim is simán megteszik. Azt gondoltam ekkor, hogy ez a normális és velem van valami baj, mert én legjobban egyedül szeretek sétálni a természetben és szeretem megáldani a fákat, és legeslegjobban a templomban a kóruson szeretek énekelni. Hála Istennek, ő nem hagyott magamra ezekkel a dilemmáimmal, hanem bérmálás után az ifjúsági hittancsoportban kaptam olyan segítséget, amivel tovább tudtam lépni. Először is már maga az segített, hogy itt találkoztam olyanokkal, akik szintén feltettek hasonló kérdéseket, mint én. A legnagyobb támaszt azonban az jelentette, amikor egy ifjúsági kórus alakult. Egy fiatal lány vezette, aki maga is vonzódott a szerzetesi élet felé, és klasszikus zenében képzett volt, így aztán igényes darabokat tanultunk. A közös éneklés által – legtöbbször a templomban, a szentmisén – sokszor megérezhettem Isten jelenlétét, tisztaságát, szentségét. Az is fontos volt ebben, hogy lassanként összehangolódtunk nemcsak, mint kórus, hanem úgy is, mint közösség. Egy alkalommal a plébános atya német pap barátja meghívta a kórusunkat egy svájci útra, hogy az ő ifjúsági hittanosaival töltsünk ott egy hetet. A Pilátus-hegy oldalán laktunk egy nagyobb erdészházban. Nekem igazi istenélmény volt ez az út. Különösen, amikor megmásztuk a 2030m magas Pilátus-hegyet, s onnan lanowkán ereszkedtünk alá. A látvány, ami elém tárult, lélegzetelállító volt, és én itt csodálkoztam rá először ilyen elemi erővel arra, hogy a végtelenül hatalmas Isten, akinek ez az egész hegykoszorú egy semmiség, aki egy szempillantás alatt semmivé tudná tenni és ha akarna másikat alkothatna, ez az Isten, akinek az egész világmindenség a kezében van, egészen személyesen engem szólít. Nekem akarja ajándékozni önmagát, miközben lefoglal magának, pedig hát ki is vagyok én Hozzá képest? Ezután minden reggel, amíg ott voltunk felkeltem egy órával előbb, mint a többiek, mert azt éreztem, hogy most muszáj csendben lennem, és így osztani meg Istennel, ami bennem van, különben szétfeszíti a szívemet, egyszerűen nem bírom el a felismerést. Aztán láttam, hogy a lány, aki a kórust vezeti, szintén ott sétálgat az erdőben csendben. Tudtam, hogy imádkozik, ez napnál világosabb volt, pedig nem szóltunk egymáshoz. Legelőször Anna barátnőmön kívül vele beszéltem szerzetesi hivatásról komolyabban, itt osztottam meg vágyaimat, sejtéseimet. Ezekből a beszélgetésekből aztán bátorságot vettem arra is, hogy a plébános atyának is elmondjam, ami a lelkem mélyén nagyon is foglalkoztat. Ő aztán elvitt Ausztriába, a Das Werk nevű közösségbe, hogy találkozzak mai szerzetesnőkkel. Többször jártam Bregens-ben az anyaházukban is, és bár a liturgiájuk teljesen elvarázsolt, mégis azt éreztem, hogy nem ez az én helyem. A nővérnek, aki kísért ilyeneket mondtam, hogy a szegénységet és szent Ferenc lelkületét nem találom. Mondtam azt úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtam szent Ferencről azon kívül, hogy szegénységben élt. Valahogy az a kép született meg a lelkemben Ferencről – és hiszem, hogy ez a bennem működő Lélek munkája volt – hogy olyan ember, aki annyira szegény, hogy semmi mása nincs csak az Isten. Néha szentáldozás után a padban, ahol ülni szoktam a Szent Ferencet ábrázoló üvegablakon át sütött rám a nap, és a fényben azt gondoltam, hogy valahogyan rajta keresztül ér le hozzám Isten világossága. Egy alkalommal pedig, amikor a gazdag ifjú története volt az evangélium, egy idős néni a szentmise végén odajött hozzám, és szó nélkül kezembe nyomott egy Szent Ferenc képet. Ennél több ismeretem, tapasztalatom azonban nem volt róla, az életéről, de a személye még így is vonzott. Illetve még egy valami mégiscsak volt. Az tudtam, hogy Ferenc és Klára összetartoznak, hogy ugyanazt az utat járták, ha nem is ugyanúgy. A templomunk hátuljában pedig a gyóntatószék mellett – ahol elég gyakran várakoztam – egy másik üvegablak volt, amelyik Szent Klárát ábrázolta, kezében az Oltáriszentséggel. Sokszor néztem ezt a képet, nagyon megfogott a közelség, ami közte és az Eucharisztia között volt. Közben azért még dilemma volt számomra, hogy egyáltalán a szerzetesi út-e az enyém. Gimnazista koromban a hittancsoportban egymásba szerettünk az egyik fiúval. Sokáig kerülgettük egymást, mire aztán egyértelművé vált a vonzalmunk. Miközben mélyült a kapcsolatunk, és jobban megismertük egymást, bennem újra és újra felmerült a kérdés, hogy vajon biztosan ez-e az én utam. Ezt a hangot többé kevésbé sikerült elhallgattatni magamban, de teljesen sosem. Egyszer egy volt ifihittanos csoporttársam, aki kispap volt. Jó Pásztor vasárnapján hazajött, hogy tanúságot tegyen a hivatásáról. Egy Mécs László verset olvasott fel, aminek néhány sora tejesen telibe talált. Arról ír a költő, hogy éppen szerelmes volt egy lányba, akivel boldog házasságban élhetne, s akkor meghallja belül Isten hívását: (Az idézet valószínűleg nem pontos, úgy írom le, ahogy akkor megmaradt bennem. Olyan volt, mintha belém égtek volna ezek a sorok, máig is emlékszem rájuk.) „De megfordultam, s nem tudom miért. Csak annyit tudtam valaki szeret. Valaki nagyobb minden boldogságnál, minden csendnél és minden szerelemnél. Tudtam szeret és ennyi az egész.” Emlékszem, csak ültem a padban, folytak a könnyeim, és tudtam, hogy tényleg ennyi az egész, hogy Ő szeret, és én mindenemmel, amim csak van, erre a szeretetre akarok válaszolni. De akkor még nem volt bátorságom lépni, talán még nem is volt itt az ideje. Amikor aztán a kedvesemmel már kezdett még komolyabbra fordulni a dolog – ekkor már főiskolás voltam – és egyre többet beszélgettünk házasságról, családtervezésről, akkor bennem egyre nőtt a feszültség. Minél közelebb értünk a házasság témájához, én annál bizonytalanabb lettem. Nagyon szerelmes voltam, de talán pont azért, mert igazán szerettem a kedvesemet, egy ponton azt éreztem, hogy nem szórakozhatok vele. Annyira nem vagyok benne biztos, hogy hozzá fogok menni, hogy az a becsületesebb, ha megszakítom vele a kapcsolatot, amíg a szívemben nem sikerül tisztáznom ezt a kérdést. Két ilyen szakításunk is volt. Az egyik ilyen „szünet” idejében ismertem meg Szent Ferenc Kisnővérei közösségét, 1990-ben. Mivel ebben az évben tanítottam hittant egy kisegítő iskolában a főiskolai tanulmányim mellett, gyakran keresgéltem, vásároltam segédanyagokat. Egyik alkalommal kezembe került egy füzet, ami ez volt a címe: Szertartástan a hitoktatáshoz. Mindjárt meg is vettem, azután amikor tüzetesebben átnéztem felfedeztem a végén az összes magyarországi induló illetve újrainduló szerzetesközösség nevét és elérhetőségét. Ebben a listában bukkantam rá Szent Ferenc Kisnővéreire. Első olvasásra megérintett a nevében, hogy ferences és kicsi. Ez kell nekem! – gondoltam, bár ekkor még se a ferencességről se a kicsiségről nem tudtam szinte semmit, mégis – Isten kegyelméből – elegendő volt ez a két szó, hogy felvillantsa előttem az eszményt, ami azóta is vonzó, és igazi evangéliumi távlatokat hordozó valóság számomra. Bátorságom azonban nem volt elég, hogy kezdeményezzek egy találkozást, azonban egyik csoporttársam, akit hasonlóan foglalkoztatott a szerzetesség, amint meglátta rögtön írt egy levelet. A válaszlevél sokáig keringett, mert a kollégiumból átküldték az intézetbe, aztán vissza, s mire megérkezett, pont aznap volt, amikor az akkori elöljáró megjelölt egy időpontot, amikor meg lehetne őket látogatni. Mivel a csoporttársamnak ekkorra már más elfoglaltsága volt, egyedül mentem el. Pasaréten lakott ekkor a közösség két lakásban, melyet a Kisebb Testvérek bocsátottak rendelkezésükre. Amikor beléptem, még a lélegzetem is elállt; ennyi fiatal nővért habitusban életemben nem láttam. Aztán első ijedtségemből még magamhoz sem tértem, amikor megkértek, hogy beszéljek magamról. Fogalmam sincs, miről sikerült beszélni, de nagy izgalmam ellenére mégis azt éreztem, hogy otthonosan mozgok ebben a közegben. Volt egy rövid ima a San Damiano-i kereszt körül, az Oltáriszentség jelenlétében. Ott elhangzott egy ének, amit én előzőleg egyszer halottam egy ifjúsági találkozón és nagyon megérintett akkor is: „Szép sorsomat te szőtted, jó leborulni előtted, Te vagy az útnak a vége, szent mélység, áldott béke.” S akkor azt éreztem, hogy ez most teljesen kifejezi, ami történik; hazaértem, ott vagyok, ahol másokkal együtt leborulhatok Isten előtt, aki kezében tartja az éltem. Ez egyszerre az út vége és az út kezdete számomra. Hazafelé – Budapest másik végén laktunk XVIII. kerületben – egész úton énekeltem örömömben hálából Istennek nem törődvén az emberek reakcióival. Mint egy halálosan szerelmes lány, akinek éppen megkérték a kezét. Ez a nagy bizonyosságom azonban nem tartott sokáig, újra visszatért a dilemmám, hogy vajon, ez e az én utam. Néhányszor még elmentem a nővérekhez, azután hosszabb szünet következett, mígnem 1991 nyarán részt vettem egy lelkigyakorlatukon, s ezután már rendszeresen tartottam velük a kapcsolatot. A kedvesemmel a következő – utolsó – szakításunk 1993-ban volt. Ekkor már annyira elbizonytalanodtam, hogy hozzámegyek-e feleségül vagy sem, vagyis inkább már az volt bennem erősebb, hogy nem, csak ezt nehezen akartam beismerni, szóval akkorára nőtt bennem az a dilemma és a vele járó feszültség, hogy lépnek kellett valamerre. Egyik este, amikor hazakísért, álltunk a kapuban, s akkor mondtam neki, hogy azt szeretném, ha abbahagynánk a kapcsolatunkat. Szegény, nagyon elképedt, és rögtön a miértek után kutakodott, de azt nem mertem mondani, hogy én már eldöntöttem, hogy szerzetes leszek, így nem volt magyarázat, annyit mondtam, hogy így akarom, és most menjen el. Erre ő elindult, de háromszor is visszafordult, és megkérdezte biztosan azt akarom-e, hogy elmenjen. S én mondtam, hogy egészen biztosan azt akarom. Közben azt éreztem, hogy mindjárt megnyílik alattam a Föld, vagy megszakad a szívem, vagy elájulok, vagy valami hasonló, de nem történt semmi. Amikor azután elment, hirtelen nagy-nagy béke áradt el bennem, olyan, mint két éve az életátadásomkor a lelkigyakorlaton, és azt éreztem, vagy gondoltam, hogy ez jó így. Soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg ezt a döntésemet, annyira nyilvánvaló lett itt számomra, hogy harmóniában vagyok Isten hívásával, hogy most neki engedelmeskedem. Az Isten békessége életemben mindig azokon a pontokon adatott és adatik, amikor a lényem legmélyéből tudok viszonyulni önmagamhoz és mindahhoz, ami körülvesz, onnan, ahol bennem a Szentháromságos Egy Isten lakozik. Onnan ahol csak ő van és én vagyok, ahol megvalósulhat az imádás. Ha innen hozok döntést, akkor árad el bennem Isten békessége, mert ekkor egységben vagyok Isten akaratával. Ennek a békességnek oka nem kielégültség bármilyen formája, nem az érzelmi megnyugvás, a feszültségmentes helyzet, még csak nem is az elképzeléseim, vágyaim beteljesülése, hanem egyedül az Isten akaratával való egység. Ezért nagyon is megjelenhet olyankor is, amikor kihívás kap az ember, amikor a bizonytalan felé indul el a hitben, amikor az Evangélium miatt szembe kerül a környezetével, „üldöztetésben van”, ugyanakkor az érzelmileg kellemes, kényelmes helyzetek nem mindig járnak együtt ezzel a belső békével. Én többször az éltemben pont olyan helyzetekben éltem át, amik erős kihívást kaptam a megtérésre, arra, hogy döntsek Isten mellett, és az mellett, ami az adott helyzetben a Vele való egységemet leginkább munkálja és engedjem el mindazt, ami ezt nem szolgálja. Hiszem – Istennek legyen hála érte – hogy ez történt itt a kedvesemmel kapcsolatban is. Az első fogadalomtételemre azután eljött ő is és velem együtt ünnepelte Isten hűséges szeretetét. Ez persze neki biztosan nem volt ennyire egyszerű, de szeretett annyira, hogy el tudott engedni, hogy tudta azt akarni, ami nekem jó. Később aztán megnősült és gyermekük is született. Ezután már nagyon érett, azt is mondhatnám, forrongott bennem a hivatásbeli döntés. A főiskolán végzős voltam, még ez is hozta magával, a maga természetes útján, hogy választás előtt állok. Egy este azután otthon imádkoztam, s ekkor nagyon erősen tapasztaltam magamban a vágyat, hogy szeretnék belépni Szent Ferenc Kisnővérei közösségébe. Azt kértem Istentől, hogy ha ebben a közösségben beteljesedhet az életemben mindaz, amire Ő vágyik velem kapcsolatban, akkor engedje, hogy ide jöjjek. A Szentíráshoz fordultam válaszért és nagyon erős bizonyosság volt bennem, hogy Isten MOST válaszol. Ekkor kinyitottam az újszövetséget és erre a mondatra találtam: „Ne félj, a te könyörgésed meghallgatásra talált.” (Vö.:Lk.1,13) Tudtam, hogy ez valóban Isten felelete számomra, hogy jelentkezhetek a közösségbe és itt be fog teljesedni az, amire Ő vágyik. Az is szép volt nekem ebben, hogy egy olyan üzenethez kapcsolódik ez a mondat, amikor élet fogan, majd születek, méghozzá egy Istennek egészen nyilvánvalóan lefoglalt élet. Ezután jelentkeztem is a nővéreknél. Akkor az volt a rend, hogy a beköltözés előtt, az érdeklődő egy hetet eltölt a közösségben. Ezen e héten egyik nap nagyon erősen elbizonytalanodtam, hogy valóban most van-e itt az ideje a belépésemnek. Ebben már az is benne van, hogy előtte megmondtam a szüleimnek, mire készülök, s ők minden lehetséges módon próbáltak lebeszélni. Előre tudtam, hogy ez nehéz menet lesz, ezért sem mondtam meg korábban. Még a nagymamám is, aki pedig leginkább értette indítékaimat, meg magát a szerzetesi hivatást is, meg vele már korábban is beszélgettem erről, inkább elszomorodott, hallva, hogy milyen messzire akarok elmenni. Anyukám úgy érezte ezzel elveszít engem teljesen, mintha meghalnék. Mondta is, hogy ő már elvesztett egy gyermeket – a húgom meghalt, nem sokkal a szülés után – s most nem akar még egyet elveszíteni. Édesapám inkább észérvekkel próbálkozott. Egyik legerősebb érve az volt, hogy az öcsémre legyek legalább tekintettel, aki akkor volt 8. osztályos, és nagyon gyengén ment neki a tanulás. Én segítettem neki benne, amennyire csak tudtam, de még így is többször megbukott. S apukám azzal próbált sarokba szorítani, hogy azt a Jóisten se akarja, hogy én önző módon magára hagyjam az öcsémet, pont ebben az utolsó évben. Ha annyira valóban ezt akarom, akkor egy év múlva is elmehetek. Addigra már legalább dolgoztam is a szakmámban, ha már ennyit tanultam, hát valami hasznát lássák mások is, meg magam is. Elbizonytalanodásomban úgy döntöttem, hogy akkor most haza megyek, és majd egy év múlva próbálkozom. Otthon vasárnaponként kiskórust vezettem gyerekeknek, s gondoltam, míg a hazaindulásig csinálok valami hasznosat és összeírom a vasárnapi énekrendet. Ehhez kikerestem a vasárnapi igeszakaszokat. Azon a vasárnapon az volt az evangéliumban, hogy Jézus azt mondja, hogy „aki jobban szereti apját, vagy anyját,(…) fiát vagy lányát, mint engem, az nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám.” (Mt.10,37-38) Ez nagyon szíven ütött. Mondtam ekkor Istennek, hogy most teljesen összezavarodtam és kértem, hogy adja még egy számomra egyértelmű jelét az ő akaratának. Aznap este keresztelő János születésének előestéje volt. E kérésem után nem sokkal indultunk is a szentmisére, melyben az Evangéliumban újra felhangzott az a mondat, amellyel Isten válaszolt a kérésemre, amikor a belépésem felől kérdeztem. Amikor a miséző atya felolvasta az Evangéliumot, rám nézett és megismételte ezt a mondatot: „Ne félj, a te könyörgésed meghallgatásra talált.” (Vö.:Lk.1,13), mert erről szeretett volna prédikálni. Arra már nem emlékszem, mi volt a prédikáció, mert annyira csak arra tudtam figyelni, hogy valahogy kifejezzem a hálámat Istennek, aki ennyire és ennyiszer hajlandó válaszolni nekem, mindaddig míg végre megértem. Ezután jelentkeztem a közösség elöljárójánál, és Isten rátette a pecsétet eddigi vezetésére azzal, hogy felvételt nyertem. Innentől kezdve a testvérem egyszer sem bukott meg, általános iskola után elvégzett egy szakmunkásképzőt, majd munka mellett le is érettségizett. Míg előtte minden évben pótvizsgáznia kellett, s volt olyan év is, hogy annyi tárgyból bukott meg, hogy még pótvizsgázni sem mehetett, hanem évet kellett ismételnie.